A gyurmáról röviden...
Jelenleg elég sokféle szobrászkelléket lehet találni a piacon, én a süthető gyurma mellett döntöttem. Rendkívül változatos színeket lehet gyúrni belőlük. Imádok kísérletezni velük.
Applikációs technikát használok, ez mindössze annyit jelent, hogy egy darab gyurmát kézzel belenyomkodok fém foglalatba, a tetejét elsimítom, s erre az alapra nyomkodom, kenegetem tű és fogpiszkáló segítségével a további apró gyurmadarabokat. Minden pici levélkét, szirmocskát, vékonyka szárat, indát az ujjaim között formázok, sodrok. A tűzzománccal ellentétben itt már menet közben is látom, hogyan viszonyulnak egymáshoz a választott színek, ugyanis a sütés során ezek már nem változnak.
Sokan kérdezik, hogy használok-e nagyítót, ezekhez a pici motívumokhoz. Nem használok, bár egyszer kipróbáltam, s annyira miniatűrre sikerültek a minták, hogy szabad szemmel már élvezhetetlen volt az összkép.
Az elkészült ékszert 110 ֯C-on sütöm 30 percig.
Mire visszahűl szobahőmérsékletre, egy kissé zsugorodik, ezért a foglalatból óvatosan kiemelem, s egy speciális ragasztóval rögzítem a végleges helyére.
Az ékszer tartós és rugalmas, vízálló. Mivel lakkot nem használok, így a felszíne -bár szabad szemmel láthatatlan-elég porózus marad ahhoz, hogy pl. nem érdemes szénszappannal kezet mosnod, ha gyurma gyűrűt viselsz, hacsak nem pont egy antikolt, füstös hatású darabra vágysz.
A tűzzománcról röviden...
A tűzzománcozás többezer éves ötvös technika. Számos formája létezik. Jómagam jelenleg rekeszzománc technikával dolgozok, vagyis apró fémszalagokból hajlítok motívumokat, s ezeket a rekeszeket töltöm meg zománcporral. Egy-egy darab elkészítése lassú, hosszadalmas folyamat.
Először is készítek egy tervet: papíron megrajzolom az ékszer formáját és a motívumokat, majd kiszínezem. Számomra nagyon különös jelenség, hogy a zománcpor színe kiégetés előtt és után teljesen más, pl. a bordó szín a kemence előtt még fehér. Így nekem is meglepetés, hogy a végén milyen is lesz az összkép, sikerült-e egymással harmonizáló színeket találnom. Még a színpróbák és a színes rajzok ellenére is váratlan tud lenni a végeredmény. Nagyon izgalmas.
Az előrajzolt formát rézlemezből kifűrészelem, s a megrajzolt motívumokat drótból lapított fémszalagokból meghajlítom.
A következő lépés a zománcporok, „kristályok” előkészítése. Mivel a zománcot (ami egyébként üveg) legtöbbször fritt állapotban szerzem be, ezeket mozsárban, víz alatt addig dörzsölöm, amíg asztali sóhoz hasonló szemcseméretet kapok. Az aprítás során a mozsár tartalmát időről időre átszűröm, mivel eltérő méretű szemcsék képződnek. Közvetlenül felhasználás előtt desztillált vízzel addig mosom a zománc töretet, míg az öblítővíz teljesen tiszta nem lesz. Ez nagyon fontos lépés, ugyanis az apró szemcsék, szennyeződések, a kiégetett tűzzománcban opálos zavarosodást okozhatnak. A kimosott szemcséket nem dobom el, ezeket használom kontrazománcnak (ld. lentebb).
A kifűrészelt alaplemezt tűzzel megpuhítom, fémtisztára csiszolom, majd sós ecetbe mártom, az esetleges szennyeződések, zsír, oxidréteg eltávolítása érdekében, és domborúra kalapálom. A sav semlegesítése miatt egy szódás majd egy desztillált vizes öblítés is megelőzi az alapozó réteg felvitelét.
Az alapozó réteg rendszerint valamilyen iszapzománc, mely kiválóan tud kötődni a rézlemezhez. (A vörösréz, vas, ezüst, alpakka jól zománcozható, alaplemeznek kiváló, de a sárgaréz nem). A kiégetett alapra indigóval (szénpapír) átrajzolom a motívumot, majd ennek megfelelően felhelyezem a rekeszeket. Beégetésük után ezeket alaposan meg kell pucolni savval, kefével. Ez különösen a vörösréz szalagoknál veszi igénybe az ember türelmét. De ha végre tiszták, jöhet a feltöltés.
A zománc „festékeket” égetési sorrend szerint szoktam felvinni, ugyanis az egyes színek égetési hőfoka gyakran eltérő. A kemencét 730 ֯C és 890 ֯C közötti hőmérsékletre állítom, attól függően, hogy éppen melyik szín kerül beégetésre.
A zománccal való feltöltés és égetés lépései következnek. Minden feltöltés előtt egy un. kontrazománc réteget viszek fel a lemez fonákjára, mely segít a hőingadozásból fakadó feszültség kiegyenlítésében. A kontrazománc 1,2mm -nél vékonyabb lemezek esetén megkerülhetetlen. A rekeszek feltöltése után megvárom, amíg a vizes zománcpor megszárad, ugyanis nedvesen nem kerülhet a kemencébe. Egy égetés néhány percet vesz igénybe a darab méretétől és a zománc színétől függően. Minden egyes égetés után savval távolítom el az oxidréteget a rekeszekről. Égetés során a zománc kissé megroggyan a kemencében, így akár ötször, tízszer is feltöltöm a rekeszeket, mire a festék egy szintbe kerül a rekesz tetejével. Ez 5-10 égetést jelent, de festéktől, színtől függően akár többet is.
A beégetés után kezdődik az utómunka. A savas áztatás után a tűzzománc és a rekeszek tetejét víz alatt kövekkel csiszolom tisztára és egyenletesre. Itt többféle úton lehet tovább haladni: alapos kikefélés után visszamehet a darab a kemencébe egy utolsó, fényező égetésre, vagy különböző szemcseméretű smirglivel, illetve vízpapírral lehet elérni a kívánt ragyogást. Lehet fényesebbre, tompábbra csiszolni. Ízlés és téma kérdése.
Az elkészült zománchoz foglalatot készítek ötvös technikával. Forrasztott alapú zománc ékszer esetén a foglalatot előre elkészítem, s ebbe kerül beégetésre a zománc.
Az elkészült darabot végül felmelegítem s méhviasszal ápolom.